Fogd a kezem, ne engedd el

Csak egy félig kiégett izzó pislákolt, talán ő is kihunyna már. Az asztalon gyűrött terítő, rajta kihűlt kávé egy megrágott keksszel, melynek morzsái szanaszét hevertek. Nyomasztó volt a csend, egy perce még izzott a levegő, de most megpihentek egy kis időre. A kis asztal körül ültek, miközben a csöpögő csapot figyelte.

Nem kéne abbahagynunk? – szólalt meg hirtelen.

A szemben ülő fölnézett, s így sóhajtott: – Talán.

Nem bírták már tovább. Mindketten belefáradtak a sok harcba, melyet egymás ellen vívtak. Nem voltak arra felkészülve, hogy annyi együtt töltött év után egymás ellen forduljanak. Egy kicsit megpihentek, de nem látták a kivezető utat. Tudták, hogy nem mehet ez így tovább, de nem láttak messzebb a holnapnál.

Eszébe jutottak a fiatal évei, amikor megismerkedtek,  a sok éjszakába nyúló beszélgetés, mikor mindig volt még mit mondani. A gondtalan korai évek, mikor még mindent szépnek látsz, az ifjú szerelem, mely akkor megtalált.

De mi lesz most? Egyedül térjen nyugovóra, s reggel ismét egyedül keljen föl? Nem lesz ő ott , hogy megossza vele a reggeleket? Nem hallja tőle többé, te vagy az életem? Nem fogja már kezét mikor meginog, s nem szól hozzá, ha bizonytalan?

Nem mehet ez így tovább – szakította meg ismét a csöndet.

De vele szemben ő csak a kósza morzsákat nézte, s a félig üres csészéket. Látszott arcán a kétely.

Talán éjfél is elmúlt már, az utca zaja elcsendesedett, a szomszédok már rég nyugovóra tértek, de a válság nem engedte őket el.

Ekkor egy kéz közeledett felé lassan, határozatlanul, fölkészülve arra, hogy visszautasításba ütközhet, mégis elindult az asztal fölött, s végül megpihent a tenyerében.

Kezét nem húzta vissza, tudta a melegség visszatér majd belé. A rég elmúlt szenvedély nem csak szép emlék.

Felbátorodott így a másik kéz is majd megragadta az ő egyetlenének másik kezét is. A mai nap először mindketten mélyen egymás szemébe néztek.

Így ültek abban a tizedik kerületi panelben csendben, remélve.