Kondor Vilmos regényéről (A másik szárnysegéd) már írtam, ezúttal pedig annak folytatását olvastam el, A koronaőr második tévedése-t. Érdekes módon itt a történet visszafelé halad, hiszen ebben itt az első részben megismert Miklós apjával, idősebb Weithermer Miklós hadnaggyal kalandozunk. Az egész egy visszaemlékezés, melyről kiderül, hogy a kormány utasítására íródik arról, hogy mi is történt a koronával a Tanácsköztársaság alatt, és milyen szerepet vállalt annak megmentésében Miklós. Szimpatikus karaktere van a főszereplőnek, hiszen olyan szeretettel ír feleségéről és az akkor még csöppség Miklósról és annak bátyjáról. Egy családszerető, s egyben hazájához hű, kötelességtudó embert ismerhetünk meg.
Ami a legjobban tetszett a regényben, az a milliónyi hasonlat és humoros leírás, melyek minden alkalommal megmosolyogtattak. Nem beszélve az ifjabb Miklós felé intézett atyai jó tanácsokról, melyek a háborúban szerzett tapasztalatain alapulnak. Elképesztő milyen ügyesen fogalmaz, kifejezetten élvezettel olvastam.
A Wertheimerek úgy látszik öröklik a korona őrzésének – vagy éppen megmentésének – szigorúan titkos és rendkívül veszélyes feladatát. Miklós fülest kap arról, hogy a kommunisták el akarják adni külföldön egy régiségkereskedőnek a magyar koronát, ezért Bécsbe siet ennek megakadályozására, ahol nem csak a koronát de tetemes mennyiségű pénzt is talál. Már csak az a feladat maradt hátra, hogy visszajuttassa őket Magyarországra. Útja kalandokkal és veszélyekkel teli, de a korona iránt érzett tisztelete minden nehézségen átsegíti.
“- Londonba én küldök valakit – közölte a gróf, és arcán azt a fajta megelégedettséget láttam, amely egynémely parancsnokom sajátja volt a fronton. Ő szoktak ennyire büszkék lenni magukra, amikor hirtelen eszükbe jut nekik is az, ami félórája a század és az ezred minden tagjának eszébe jutott már – a lovakat is beleértve.”
“- Jöjjön már – fogta meg a karomat, és behúzott a konyhába, ahol az asztal mellett megláttam Vilmát és Margitot, amint nagyban pusmognak a hársfatea gőze fölé hajolva. El nem tudtam képzelni, mi keresnivalóm lehet nekem a társaságukban, mert egyiket sem kedveltem különösebben. Margitot azért nem mert ott lakott a kisebbik szobában, így mentve meg minket idegenek beköltözésétől vagy a lakás rekvirálásától, de ez nem jelentette, azt, hogy kedvelnem kellett volna. Mindig szürke és gyűrött ruhákat viselt, az arcán meg világfájdalmas grimaszt, mintha minden férfi az ő személyes ellensége lett volna.
– Fontos hírünk van, uram – közölte Vilma, a szüfrazsett, akitől a hideg rázott. – És nagyon sürgős.
Szívem szerint megkérdeztem volna tőle, hogy csak nem engedélyezték végre az indulását az amatőr férfi-birkózóversenyen, de nem tettem, és nem azért, mert anyád megharagudott volna rám, hanem mert Vilma még az aranynál, sőt minden drágakőnél értékesebb hírforrás volt.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: