Csak egy félig kiégett izzó pislákolt, talán ő is kihunyna már. Az asztalon gyűrött terítő, rajta kihűlt kávé egy megrágott keksszel, melynek morzsái szanaszét hevertek. Nyomasztó volt a csend, egy perce még izzott a levegő, de most megpihentek egy kis időre. A kis asztal körül ültek, miközben a csöpögő csapot figyelte.
Nem kéne abbahagynunk? – szólalt meg hirtelen.
A szemben ülő fölnézett, s így sóhajtott: – Talán.
Nem bírták már tovább. Mindketten belefáradtak a sok harcba, melyet egymás ellen vívtak. Nem voltak arra felkészülve, hogy annyi együtt töltött év után egymás ellen forduljanak. Egy kicsit megpihentek, de nem látták a kivezető utat. Tudták, hogy nem mehet ez így tovább, de nem láttak messzebb a holnapnál.
Eszébe jutottak a fiatal évei, amikor megismerkedtek, a sok éjszakába nyúló beszélgetés, mikor mindig volt még mit mondani. A gondtalan korai évek, mikor még mindent szépnek látsz, az ifjú szerelem, mely akkor megtalált.
De mi lesz most? Egyedül térjen nyugovóra, s reggel ismét egyedül keljen föl? Nem lesz ő ott , hogy megossza vele a reggeleket? Nem hallja tőle többé, te vagy az életem? Nem fogja már kezét mikor meginog, s nem szól hozzá, ha bizonytalan?
Nem mehet ez így tovább – szakította meg ismét a csöndet.
De vele szemben ő csak a kósza morzsákat nézte, s a félig üres csészéket. Látszott arcán a kétely.
Talán éjfél is elmúlt már, az utca zaja elcsendesedett, a szomszédok már rég nyugovóra tértek, de a válság nem engedte őket el.
Ekkor egy kéz közeledett felé lassan, határozatlanul, fölkészülve arra, hogy visszautasításba ütközhet, mégis elindult az asztal fölött, s végül megpihent a tenyerében.
Kezét nem húzta vissza, tudta a melegség visszatér majd belé. A rég elmúlt szenvedély nem csak szép emlék.
Felbátorodott így a másik kéz is majd megragadta az ő egyetlenének másik kezét is. A mai nap először mindketten mélyen egymás szemébe néztek.
Így ültek abban a tizedik kerületi panelben csendben, remélve.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: