Vágányzár (2. rész)

Első rész: 

 

Piroska a kapu előtt állt, s hosszan megnyomta a csengőt. Ott álldogált pár percig, már majdnem újra csengetett, amikor meglátta Déri Fanni nagymamáját az ajtóban. Amikor kilépett és meglátta őt, ijedt arca kissé megenyhült, s kicsoszogott a kapuig. Elmondta, hogy Fanni most nem mehet játszani vele, hiszen nemsokára megkezdődik a kijárási tilalom és egyébként is veszélyes ilyen kislánynak az utcán mászkálnia ilyenkor. Piroska csalódottan köszönt el a nénitől, majd játszópajtás híján elindult hazafelé. Nem értette, miért nem játszhat a legjobb barátnőjével, miért kell velük máshogy bánni, mint vele, miért nem szabad nekik olyat tenni, amit neki igen. Miben más a Fanni nála? Már régóta barátnők voltak. Az iskolában egymás mellé kerültek, s azóta együtt jártak a játszótérre, vagy akár nyáron fagyizni. De a háború megváltoztatott mindent. Az iskolában kiközösítették kedves barátnőjét, egyre rosszabb lett a helyzet. Még egy sárga csillagot is föl kellett varrnia a kabátjára. Mikor a szüleit kérdezte efelől, ők csak csitították őt, és megkérték, hogy ne foglalkozzon vele, nehogy ők is bajba kerüljenek.

Egy idő után viszont belefáradt a sok megválaszolatlan kérdésbe, s egy nap elindult Fanniék háza felé, hogy beszéljen barátnőjével. Azonban amint befordult az utcájukba, csendőröket vett észre, akik bemennek házakba és kihajtják az ott lakókat, beleértve Fanniékat is. Mindenki csak egy bőröndöt vihetett magával, s csendőrökkel kísérve ballagtak lassan a falu szélére. Piroska távolról követte a menetet, tudni akarta, hova viszik őket. Az embereket, a falu lakosainak egy részét, a sok szomszédot és ismerőst a vasútállomásra vezényelték. Nagyon nagy volt a tömeg, annyi volt bennük a közös, hogy mindannyian sárga csillagot viseltek.

Órák hosszat álldogáltak ott az emberek, s várták, hogy történjék valami. Amikor elfáradtak, a bőröndjeiken helyezkedtek el, a családok együtt, nehogy elkeveredjenek ennyi ember között. Piroska meglepődött, hogy még csecsemőket és időseket is látott. Még ők sem maradhattak otthon. Közelebb nem mehetett, mert a csendőrök mindenhol ott voltak, s árgus szemekkel figyelték, nehogy valaki meglépjen. Mivel elég régóta ott voltak, Piroska hazaszaladt egy kis kenyérért és vízért, hátha oda tudja csempészni Fanniéknak, hiszen biztosan megéheztek ennyi várakozás után. Úgy szaladt, ahogy csak bírt, otthon besurrant a konyhába, s egy köténybe csomagolta az elemózsiát. Mire visszaérkezett az állomásra nagy nyüzsgés fogadta. Hatalmas marhavagonok álltak a sínen, oda küldték be az összegyűjtött tömeget. Hangzavar volt, az egyenruhások sürgették az embereket a beszállásra, a családok viszont kétségbeesetten küzdöttek azért, hogy együtt maradhassanak. A vagonok sorra teltek meg egymás után. Piroska földbe gyökerezett lábbal állt. Hirtelen észrevette, amint éppen fölrakják Fannit a vagonba. Egészen kívül volt. Akkorát kiáltott, amekkora csak kitellett tőle, de ő nem hallotta meg. Már zárták be a súlyos ajtót, amikor Fanni megfordult, s pillantásuk összetalálkozott. Könnyes szemmel álltak mind a ketten, s bár nem tudták mi jön ezután, megérezték, hogy most hosszú, hosszú időre el kell búcsúzniuk. Az ajtó bezáródott, s elnyelte a tömeget a rengeteg vagon. Senki nem maradt utánuk. Piroska még sokáig nézett a vonat után.

Csendben ültek bőröndjeiken egymás kezét fogva. Ekkora sokadalomban nem kockáztatták meg, hogy elveszítsék egymást. Nem kíváncsiskodtak tovább, a szigorú tekintetű egyenruhások úgysem mondanak nekik semmit, csak azt, hogy várniuk kell. Irén Ernő vállára hajtotta fejét, hogy kicsit megpihenjen s azon gondolkodott, vajon mindent bepakolt-e a nagy sietségben. Pár váltás ruha, fogkefe, ágynemű, kedvenc verses kötete, evőeszközök, egy kis ételcsomag, s egyéb apróságok. De ki tudja mire lehet majd szükségük ott? Ott. Hol lehet az az ott? Ernő, fiatal felesége mellett az embereket figyelte. Ült a közelükben egy kisgyermekes család. A fiúcska unatkozott, s egyre csak arról kérdezte a szüleit, hogy mikor mehet játszani és meddig kell még itt maradniuk. A szülők türelmesen csitítgatták, s meséket mondtak neki, de félelem látszott a szemükben. Volt ott egy magányosan üldögélő öregember, aki tennivaló hiányában egy vaskos könyvet olvasott. Amott egy öregasszony sóhajtozott barátnéjának, s hangosan panaszkodott afelől mi lesz az ő frissen elkészített ebédjével, amit a konyhában hagyott.

Egyszer csak egy hatalmas vonat gördült be az állomásra, de különös módon nem vasúti kocsikat, hanem marhavagonokat hozott magával. Mindketten felálltak, de még mindig fogták egymás kezét, most még szorosabban. Az ajtók kinyíltak, s az embereket terelték befelé. Egymásra néztek, fölvették csomagjukat és közeledtek a sötét térbe, mást úgysem tehettek. A gyerekek sírtak, az asszonyok jajgattak, a férfiak, már amennyien még voltak, csendesen engedelmeskedtek.

A vagonok megteltek, még sokan is voltak, egymáshoz préselődtek, tapodtat sem tudtak mozdulni, de két kéz még mindig elszakíthatatlanul összefonódott.

Piroska nem járt többet az állomáson, még a közelébe sem ment. Elveszített valakit, aki sokat jelentett számára, véget vetettek legkedvesebb barátságának, Fanni hiánya évekig szomorúsággal, fájdalommal töltötte el, s még felnőtt korában is belesajdult a szíve akárhányszor eszébe jutott. Az élet mégis ment tovább, a háborúnak vége lett, ő férjhez ment, született két gyermeke, s most pont ők hozzák föl tudatlanul is ezt a szívszaggató emléket.

A szobájában ült, s engedte, hogy a rég felgyülemlett könnyek végre kiszabaduljanak, s egy kis megnyugvást hozzanak számára. Engedte, hogy elöntsék az érzelmek, hogy a sírás végül megnyugtassa. Eszébe jutottak a vidám percek, miket Fannival -akit soha többé nem látott- együtt töltött, kislányos játékaik és gyermeki csínyjeik.

Másnap komoly elhatározásra jutott. Ki kell mennie az állomásra, ahol utoljára látta őt. Ott szeretne megemlékezni róla. Visz egy csokor virágot, vagy talán követ is oda, az ő emlékére. Erőt gyűjtött, összeszedte magát és kiment a kertbe, hogy szedjen egy kis virágot. Ádám és Emili követték őt, de nem szóltak hozzá, látták, hogy most nem szabad őt zavarni, ezért csak figyelték őt. Mikor hátrafordult meglátta a két kis kíváncsi szempárt, melyek rá szegeződtek, megsimogatta fejüket, rájuk mosolygott és elindult a kapu felé.

Mikor kiért az állomásra egy idős embert látott ott ülni a peronon. Amikor észrevette Ernő, hogy az asszony egy virágot és egy követ helyez a sínre, föltápászkodott, és elindult felé. Ő is megfogott egy követ és a másik mellé helyezte. Piroska megértette, hogy hasonló fájdalomban osztoznak, ránézett és megölelte. Nem kellett beszélniük egymással, szavak nélkül is átérezték egymás veszteségét, tudták, hogy ezen a helyen mindketten elveszítettek valakit, valakit, aki fontos volt számukra. Biztos távolból figyelték az érzelemdús perceket a gyerekek, megfogták egymás kezét és hazaballagtak. Tudták, hogy anyjuk és az öregúr valami olyat élt át, mely megváltoztatta életüket, s időre van szükségük.

Időre volt szükségük, de megegyeztek, hogy beszélniük kell arról a végzetes napról, azokról az emberekről, azokról az értékekről, akiktől megfosztották őket, mert emléküket az tartja életben, ha minél többen hallanak róluk.