Utolsó, befejező rész következik.
Első rész: https://attention.cafeblog.hu/2014/12/16/miert-eppen-mako-1-resz/
Második rész: https://attention.cafeblog.hu/2014/12/17/miert-eppen-mako-2-resz/
Harmadik rész: https://attention.cafeblog.hu/2014/12/18/miert-eppen-mako-3-resz/
Negyedik rész: https://attention.cafeblog.hu/2014/12/19/miert-eppen-mako-4-resz/
Ötödik rész: https://attention.cafeblog.hu/2014/12/22/miert-eppen-mako-5-resz/
Hatodik rész: https://attention.cafeblog.hu/2014/12/23/miert-eppen-mako-6-resz/
Idegesen fészkelődött a szürke kényelmetlen széken a polgármester irodája előtt. Reggel első dolga volt felkeresni Weisz Mártont a hivatalban, és szembesíteni feltevéseivel. Eleinte úgy tűnt, nem fogadja, a titkárnő közölte, hogy a polgármester elfoglalt és nem fogad látogatókat, de ekkor Jana kijelentette, hogy a Jászai téren az építkezésen gondok akadtak, elég hangosan ahhoz, hogy a még vonalban lévő polgármester is meghallhassa, és láss csodát, azt mondták neki, hogy foglaljon helyet, rögtön bemehet.
Ennek már tíz perce. De biztos volt benne, hogy nem hagyják elmenni.
Ahogy várakozott, Alex lépett be az ajtón sietve.
– Hát te nem dolgozol? – üdvözölte Jana.
– Csak nem gondolod, hogy hagylak egyedül – itt a titkárnő felé sandított – ügyeket intézni – fejezte be sejtelmesen. – Egyébként, jó reggelt!
– Neked is jó reggelt!
Így már ketten várakoztak az ajtó előtt, amikor rövidesen kinyílt az ajtó és a polgármester jelent meg, hogy betessékelje a hívatlan vendéget. Amikor meglátta Alexet Janával, összeráncolta szemöldökét, nem akarta beengedni, de Jana meggyőzte, hogy vele van.
– Foglaljanak helyet – kezdte Márton ahogy becsukta az ajtót a látogatók mögött, de előtte a titkárnő lelkére beszélt, hogy senkit ne engedjen be, amíg tárgyalnak.
Alex és Jana az íróasztallal szemben telepedett le két fotelben. A polgármester nem ült le, az asztala mögé ment és föléjük tornyosulva kezdte a kihallgatást.
– Halljam, milyen probléma merült fel az építkezésen és mi köze magának ahhoz?
– Inkább ön mesélhetne egy bizonyos emlékműről és annak belső tartalmáról – válaszolt Jana magabiztosan.
– Miről beszél? – tettetett, hátha mentheti még a helyzetet. – Mondtam már magának, hogy az emlékmű azt szimbolizálja, hogy felkaroljuk az elveszett tehetségeket, semmi nincs a belsejében.
– Most árulta el, hogy van belseje. De nekünk ez nem új információ.
Egy pillanatra ijedtség jelent meg Márton szemében, de ügyesen visszafojtotta.
– Nézzék. Maguknak semmi keresnivalójuk nincsen ott.
– Semmi közünk nincs ahhoz, hogy mire költi a polgármester az adózók pénzét? – csattant fel Jana.
– Nemcsak közpénzből épült, hanem adományokból is.
– Akkor ahhoz nincs közünk, hogy a jó hírnévnek örvendő polgármester ott rejtegeti a titkos…
– Elég! – Mártonnak idegességében egyre jobban vert a szíve, és szinte már zihált. – Ne folytassa. Nyomós okom volt rá, hogy ezt tegyem.
-Arra is nyomós oka volt, hogy megfélemlítsen egy ártatlan újságírót? – emelte fel a hangját Alex.
– Nagyon sajnálom, nem állt szándékomban kárt tenni a hölgyben.
– Mi lehet elég nyomós egy bűncselekményhez? – tette fel a kérdést Jana.
A polgármester benyúlt a fiókjába, egy papírlapot húzott elő és átnyújtotta Janának. Visszament az asztalához, leült és végig figyelte a lány arcát, amíg a cikket olvasta.
“…A második világháború idején Magyarországon állami segédlettel végrehajtott műkincsrablás történt – kezdte előadását a XX. századi magyar festészet, magyar műgyűjtéstörténet és a festményhamisítás elismert szakértője. A műalkotások eltűnése, elrablása ugyanis szorosan összefüggött a magyar zsidóság fokozatos jogfosztásával, teljes anyagi ellehetetlenítésével, kifosztásával, és végül szervezett, tömeges meggyilkolásával. E szomorú és tragikus folyamatban 1944. április 16-a fontos dátumnak számított, amikor a miniszterelnök rendeletet adott ki a zsidó vagyonok számbavételéről – emelte ki Molnos Péter. Az első körben harminckilenc neves műgyűjtőnek helyezték zár alá tulajdonát, miután nyilatkozniuk kellett származásukról. Ez volt az első lépés a vagyonvesztéshez vezető úton. A belügyminiszter jelentette meg az intézkedési terveket, melyek komoly feladatot testáltak a Szépművészeti Múzeumra. A múzeumban ekkor már sok magyar zsidó tulajdonú műtárgy volt, egyrészt, mert a gyűjtők már korábban is jó kapcsolatot ápoltak a múzeummal, sokszor adták képeiket kölcsön kiállításokra. Másrészt, amikor a bombázások megindultak a főváros ellen, a műtárgytulajdonosok egy része jobbnak látta biztonságos helyre szállíttatni értékeiket, és erre a múzeum bombabiztos pincéje alkalmasnak tűnt. Akkor a múzeumban megbízók még nem tudták, hogy lépésük megkönnyíti a Sztójay-kormánynak a zsidó tulajdonok számbavételét. Ezt követően a következő lépés már a zár alá helyezés, majd az otthonokból az elszállítás lett. Ennek végrehajtására egy kormánybiztosság állt fel a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Csáky Dénes vezetésével. Paradox módon ennek a szervezetnek a munkája hasznosnak bizonyult az utókor számára – hangsúlyozta a szakértő. Amikor ugyanis megkezdődött a magyar zsidók gettóba hurcolása, s a módos gyűjtőknek is el kellett hagyniuk kastélyaikat, villáikat, bérpalotáikat, e szervezet sokszor előbb jelent meg az otthonokban, és megmenthette mások elől a hátrahagyott értékeket. A kiürült lakásokba ugyanis idővel behatoltak a szomszédok, a közelben lakók, és vittek, amit csak láttak. A Magyarországon tartózkodó SS-alakulatok tagjai is előszeretettel kutakodtak ezekben az elhagyott otthonokban, és szemezgettek az ott lévő értékek között. A kormánybiztosság képviselői a festményeket a Szépművészeti Múzeumba szállították. A képek hátuljára gondosan felragasztottak egy-egy cédulát a tulajdonos nevével, hogy később a műtárgyak beazonosíthatók legyenek. Vannak olyan vélemények, melyek szerint Csáky Dénes a leltározások során ezzel is előrevetítette, hogy a képek idővel visszakerülhetnek egykori jogos tulajdonosaikhoz. Idővel ugyanis törvényt hoztak arról, hogy a zsidó vagyon a nemzet vagyonának számít, és az átszáll az állam tulajdonába. Nagy apparátus dolgozott a műalkotások begyűjtésén, iktatásán. Fantasztikus értéket képviseltek az elkobzott javak, melyek jó része aztán, kalandos körülmények között, át is vészelte a háborút. Amikor a Vörös Hadsereg már közeledett Budapest felé, a képeket ládába csomagolták, és teherautókon útnak indították nyugati irányba, Csáky Dénes vezetésével. A konvojok eljutottak Veszprémbe, Pannonhalmára, Szentgotthárdra, a gyorsan haladó front elől menekülve. Ausztriában már vasúton is szállították a gyűjteményt. Egy kis vasútállomáson viszont már az amerikai hadseregbe botlottak, s a San Franciscó-i múzeum igazgatója, az egyik műkincsvadász foglalta le az értékes szállítmányt, majd müncheni gyűjtőközpontjukba vitték. Onnan került aztán vissza Magyarországra. Igaz, a műkincsek további sorsa már nem volt olyan vidám, mint a hasonlóké Nyugat-Európában. A festmények java sértetlenül vagy kisebb károkkal, de megúszta a háborút, és a Szépművészeti Múzeumba került vissza, s az államosítást követően a Magyar Népköztársaság birtokába került. (A tulajdonosok jó része elpusztult vagy nem volt fellelhető. Az örökösök egy része pedig inkább kevesebb, mint több sikerrel küzdött, küzd örökségükért.) A szovjet hadsereg is igényt tartott a magyarországi műtárgyakra – jegyezte meg Molnos Péter. Igaz, elsősorban a bankok széfjeiben őrzött értékekre tették rá a kezüket. Az oroszok egy Sztálin Múzeum felállításában gondolkodtak, arra gyűjtötték a felszabadított-megszállt országokban található kincseket. Olyannyira, hogy már listákkal érkeztek, milyen műalkotásokat akarnak megszerezni az adott országban – hívta fel a figyelmet e kevéssé ismert tényre a szakember. Végül több mint százezer műtárgyat, festményt hurcoltak el Magyarországról a Szovjetunióba, mely ellentétes volt minden létező nemzetközi megállapodással, egyezménnyel. Azóta közülük néhányat bemutattak kiállításokon, de nagy részük ma is ismeretlen helyen van. Csontváry hetvennél alig több festménye közül tizenegyről ma sem tudjuk, hol lehet, feltételezhető, hogy éppen Oroszországban – következtetett Molnos Péter.”
(Falus Tamás: Műkincsvadászok Magyarországon)
Jana szóhoz sem jutott, miután végzett vele. Némán átnyújtotta az írást Alexnek, akin látszott mennyire izgatott már.
Farkasszemet nézett Mártonnal de nem tudta eldönteni, mit szóljon mindehhez. Az önbíráskodás az egyetlen megoldás? Elloptak valamit régen, amit most visszalop? Részben meg tudta érteni az indítékát, de egy ilyen befolyásos személy sem tud lépéseket eszközölni ebben az ügyben?
– Mit fog tenni a festményekkel?
– Visszajuttatom a jogos tulajdonosokhoz. A tulajdonosok leszármazottaihoz, akik évek óta küzdenek, hogy visszaszerezzék.
– Gondolja, hogy senkinek nem fog feltűnni, hogy azt a képet egyik nap a múzeumban látja, másik nap a szomszédnál?
– Onnantól kezdve, hogy visszaszolgáltatom nekik, az ő felelősségük, hogy mit kezdenek vele, hiszen az ő örökségük.
– Önnek miért fontos ez ennyire? Kockáztatja, hogy börtönbe kerüljön néhány leszármazott festményéért?
– Sok mindent nem tud rólam. – szünetet tartott. – És a származásomról.
Ekkor kinyílt az ajtó és Róbert lépett be.
– Apa ne! – kiáltotta. Alex és Jana ijedten fordultak meg és álltak fel. – Mit mondtál nekik?
– Sajnálom fiam. Rájöttek. El kellett mondanom.
– Te mit keresel itt? – fordult Róbert Alexhez. – Nem kellett volna megbíznom őt – mutatott Janára.
– Azt hitted büntetlenül kirabolhatod a Szépművészeti Múzeumot, elrejted a képeket, és még csak fel sem tűnik majd senkinek?
– Halkabban! – torkollta le és becsukta az ajtót. – Arra nem gondoltam, hogy pont ő fog rájönni – ismerte be. – Egy unalmas kis cikket vártam, amit a kutya sem olvas el.
– Akkor miért kellett írni róla?
– Mert volt benne közpénz, nem lehetett elhallgatni.
– Ti is… túlélők leszármazottai vagytok? – lépett elő Jana.
– Mi másért tettük volna? Nem engedhetjük, hogy az állam elvegye az örökségünket.
– Én eleget hallottam. Ezt fel kell dolgoznom – indult Jana az ajtó felé, de Róbert elkapta a karját. Alex abban a pillanatban mellettük termett, de Róbert védekezőleg emelte fel mindkét kezét.
– Kérlek gondold végig a mi oldalunkat.
– Egyenlőre nem teszek semmit – válaszolta Jana. – Ezt át kell gondolnom.
Márton és Róbert fellélegzett. Nagyon sokat dolgoztak azon, hogy azokat a képeket megszerezzék, de amikor már minden hivatalos ajtó bezárult előttük, kétségbeesésükben az illegális visszaszerzéshez folyamodtak.
Alex még maradt volna, hogy további részleteket tudjon meg, de inkább Janával tartott.
– Soha nem hittem volna, – mondta Alex már az utcán a még mindig szótlan Janának – hogy Róbert ilyet tenne.
– Nem tudom mit mondjak. Azért egy kicsit meg lehet őket is érteni…nem? – pillantott óvatosan Alexre, aki erre megtorpant.
– Ezt meg hogy érted? Legális a lopás szerinted?
– Nem erről van szó. De gondolj bele, az állam ellopta ezeket a festményeket annak idején. Szerinted az helyes volt?
– Akkor sem lehet csak így visszarabolni.
– Én biztos nem fogom őket feladni. Egyszerűen nem érzem helyesnek.
– Szerintem meg az nem helyes, hogy most rabolják ki a múzeumot. Ma már semmi közünk nincs ahhoz, ami akkor történt. – Alex ideges lett. Nem értette, hogy védheti Jana Róbertéket.
– Látod ezért történhetett meg. Mert akkor sem foglalkoztak ezzel az emberek. Akkor is azt gondolták, hogy nekik ehhez semmi közük.
Ez már több volt a soknál. Alex villámló szemekkel nézett Janára egy pár pillanatig, majd egyszerűen elviharzott.
-Várj! – kiáltott utána Jana, de meg sem fordult. – Ne haragudj – mondta halkabban.
Jana szomorúan ballagott haza. Nem értette Alex kifakadását. Ő sem tudott sokat azokról az időkről, de belül érezte, hogy ha nem is a megfelelő eszközökkel, de szükség volt erre a lépésre. Belegondolt, hogy mi lett volna ha a saját nagyszüleit fosztják meg értékeiktől. Ez esetben ő is harcolt volna azért, ami jogosan őt illeti.
Úgy döntött, nem fog tovább beleavatkozni ebbe az ügybe. Talán megússzák, talán nem.
Este Alex kereste telefonon. Jana hezitált, mielőtt fölvette volna. Még mindig rosszul esett neki, hogy otthagyta a férfi, de nem akart haragtartó lenni.
– Hallo.
– Szia Jana. Nagyon sajnálom a mai viselkedésemet.
– Én sajnálom, hogy azt mondtam.
– Nem, ez az én hibám. Gondolkoztam és azt hiszem igazad van. Nem szabad kibújni a felelősség alól és elfordulni. De még mindig nem tudom mit tegyek. Az egész olyan zavaros. Nem lehet igazságot tenni.
– Én úgy döntöttem nem adom fel őket. Gondolj csak bele, mi lenne, ha veled történt volna?
– Nem tudom mit tettem volna. De azt hiszem tenni mégiscsak jobb, mint nem tenni.
