Jana története folytatódik, ha nem olvastad az első részt, kattints a következő linkre:
Előző rész:
https://attention.cafeblog.hu/2014/12/16/miert-eppen-mako-1-resz/
A következő napokban Jana minden szabad percét kutatással töltötte, elvégre mégsem írhat olyan témában, amiről nem tud semmit. Előzőleg már rákeresett Makóra a neten, de a szócikk rendkívül kurta volt. Makó Simon szegény családból származott és egész életében csak tengődött, amíg negyven éves korában feleségül nem vette ifjúkori szerelmét, Szenes Emmát, aki megihlette. Ezután figyeltek fel képeire a Balaton menti városkában, ahol lakott, s néhány képe Pestre is felkerült. Egy fiuk született, akiből ügyvéd lett. Simon 83 éves korában hunyt el szerettei körében.
Világháló és ennyit tud nyújtani – gondolta csalódottan Jana. – Nincs más választás, el kell menni a könyvtárba.
Nem mintha viszolygott volna a könyvektől, de mégiscsak időbe telik míg elmegy oda és megtalálja az információt, amit keres.
Úgy döntött, hogy a Központi Könyvtárban próbálkozik először. Felkereste a festészet témájával foglalkozó könyveket és lapozott, csukott, nyitott, lapozott. Kitartó keresését siker koronázta, talált egy könyvet, amiben Simon két festménye benne volt. Az első képen a sokak által már megfestett Balaton volt látható. Ami különlegessé tette a képet, az egy aprólékosan kidolgozott női alak volt, aki napernyőt tartott a kezében, s kontyából kibomló haja hullámzott a szél hátán. A szöveg szerint Simon megleste a nőt, aki gyakran járt a partra sétálni és akkor festette meg. A másik kép egy borús mezőt ábrázol, szürke az égbolt, sötét a fű. Egy piros pokrócot lehet látni a mező közepén rajta egy kosárkával, és egy szelet süteménnyel, amiből hiányzik egy aprócska harapás. Mintha egy kisegér harapott volna bele. Vagy egy kisgyerek.
*
Napsütéses őszi délelőtt volt az avatás napján. Négy-öt öltönyös embert látott a letakart óriási kőtömb mellett sertepertélni és még néhányat, akik egy pulpitust hoztak oda. Látott hajléktalanokat a szökőkút szélén ülni, akik nyakukat nyújtogatták, hogy lássák milyen eseménynek is a szemtanúi, de hamar belefáradtak, hiszen semmi különleges nem történt. Volt ott pár bámészkodó, kutyát sétáltatók, és persze a nyugdíjasok. Hogy legyen mit mesélni a szomszédasszonynak.
Ahogy a ponyvás alakot tanulmányozta, úgy vélte, bármi is van alatta, kissé eltúlozták a ráfordítást egy olyan személy emlékére, kinek érdemei ennyire rejtettek. Nem kellett sokat várni egy szűk szoknyás, szoros kontyot és fekete keretes szemüveget viselő fiatal lány állt a pulpitushoz kelletlenül. Látszott rajta, hogy annyira kell ez neki, mint felállni a géptől a pasziánsz utolsó lépése előtt.
Köhintett egyet, magára erőltetett egy halvány mosolyt, majd köszöntötte az egybegyűlteket és felkonferálta Weisz Mártont, a polgármestert.
Haja őszes volt, de nem ritkult meg, hosszú fekete szövetkabátot viselt barna kockás sállal. A pulpitushoz lépett és belekapaszkodott a szélébe. Pár pillanatig a fedett alakon nyugtatta a szemeit, mintha a művész életének eseményei most az ő szeme előtt peregnének le. Egy pillanatra be is csukta a szemét, majd az álldogálók felé fordult.
– Tisztelt egybegyűltek! Egy művész keze munkáját láthatjuk perceken belül egy művészről. Egy művészről, kit kortársai nem értettek meg és nem ismertek el. Azt szeretném, hogy az egyszerű emberek, mint Makó Simon, megkapják a megérdemelt tiszteletet. Figyelnünk kell egymásra, nem szabad engedni, hogy a tehetségek parlagon maradjanak, ne legyünk a kibontakozásnak kerékkötői.
Mondott még pár szót a szobrászról, aki a Szépművészeti Múzeumnak dolgozik, és elvállalta, hogy megörökíti eme tehetség emlékét. A hipster kinézetű fiatalember szégyenlősen meghajtotta fejét.
Elérkezett a leleplezés pillanata. Két öltönyös férfi lépett a szobor két oldalához és leráncigálták a ponyvát. Egy kocka alakú kőtömbből állt az emlékmű, aminek a falába vésték bele Makó négy festményét.
Leesett az álla. Ennyi? Mi tagadás a vésett képek tényleg jól néztek ki, de egy ekkora kőtömböt ide kell helyezni? Mit fog most írni a cikkbe? Azt mégsem írhatja, hogy ezzel is szebb lett a Carl Lutz rakpart.
Elhatározta, hogy odamegy a polgármesterhez és nála kérdezősködik.
Megvárta, míg a szűk-szoknyás lány megköszöni a figyelmet és elköszön a megjelentektől, majd az öltönyösökkel körülvett polgármesterhez sietett.
– Elnézést, egy pillanatra – nem történt semmi. – Polgár Jana vagyok a Helyi Témától – mondta kicsit hangosabban, mire a polgármester felkapta a fejét.
– Jó napot kívánok, feltehetek pár kérdést?
Weisz Márton végigmérte Janát, mintha azon gondolkodna ismeri-e, de nem jutott semmire.
– Hogyne. Magunkra hagynának kicsit? – fordult az öltönyösökhöz, mire ők hátra léptek két lépést. – Miben segíthetek ?
– Egy cikket írok az eseményről. Első kérdésem az lenne, hogy hol találkozott Ön először Makó Simon műveivel?
– A hivatalban egy gyakornok beszélt róla.
– Megtudhatom ki volt az?
– Bemutattuk a ceremónián.
– Van kötődése a művésznek ehhez a helyhez? Úgy tudom vidéken élt.
– Tudja, amikor a tehetségeknek akkora nehézségekkel kell szembenézniük, hogy kétséges az életük, kell valaki, aki felemeli őket. Fontosnak tartom a szorgalmas emberek támogatását.
– Öö – nem tudta mit szóljon erre, láthatólag a nemleges választ próbálta kikerülni. – Van az avató időpontnak valami apropója a művész életével kapcsolatban?
A kérdés nem tetszett a polgármesternek. Pár pillanatig szúrós szemmel figyelte a lányt.
– Tevékenységeim közé tartozik a tehetségek megismertetése, nem kell ehhez időpont – látszott rajta, hogy már menne, de Janának volt még kérdése.
– Ön mitől tartja Makót különlegesnek, amitől kiemelhető más kevésbé ismert festő közül?
– Nézze meg a képet.
– Megtudhatom mennyibe került az emlékmű avatás?
Az előző szúrós tekintete kifejezetten ellenséges lett.
– Nem ment kárba az adófizetők pénze, sok támogatást kaptunk. Ha megbocsát, nekem most mennem kell. – Intett a végig kíváncsi szemekkel vizslató férfiaknak, akik azonnal ott termettek és együtt elmentek.
– Itt valami nem stimmel – mondta félhangosan, az állát vakargatva.
– Mi nem stimmel? – lépett oda a semmiből Alex.
– Alex, hát te hogy kerülsz ide?
– Csak nem hagyom ki az első cikkedet?
– Ugyan már.
– Mit szólnál egy teához?
– Igazán kedves tőled, de most utána kell néznem pár dolognak.
– Valami nem stimmel?
– Nem értem, hogy miért kell egy ekkora emlékművet emelni egy olyan személynek, akit nem ismerünk és a képeit sem lehet megtekinteni.
– Hát ez érdekes. Talán segíthetek. Beszélgessünk.
Alex meggyőzte Janát, hogy igyanak meg egy teát, de valahogy a tárgyról mindig eltértek és semmi újat nem tudott meg.
*
Másnap a kávézóban tevékenykedve minduntalan a polgármester járt a fejében. Elutasító volt a viselkedése, nem nagyon akart válaszolni a kérdésekre. De akkor miért állt le vele beszélgetni, ha tudta, hogy cikket ír?
Nem jött rá mi az összefüggés, de azzal a szobrásszal még kell beszélnie. Kovács Péternek hívják és a múzeum honlapján talált is elérhetőséget. Úgy döntött ebédszünetben felhívja. Az üzlethelyiség sarkában felállított asztalhoz ült le, elővette jegyzetfüzetét, és tárcsázta a számot.
-Hallo – hallott egy férfi hangot a vonal túlsó végén
-Jó napot kívánok! Polgár Jana vagyok, cikket írok Makó Simonnak készült emlékműről. Feltehetek pár kérdést?
-Hogyne – sóhajtott, mintha újságírók hada csörgetné őt egész nap a kérdéseikkel.
-Köszönöm. Tehát, mikor hallott először Makó Simonról és hol?
-Hölgyem, művészeti egyetemen végeztem, illik tudnom ilyesmit.
-Oh, elnézést, csak én annyira kevés dolgot találtam erről az emberről. De önök biztos jobban tudják.
-Nyilván.
-Mesélne nekem az ötletéről, hogy miért így néz ki az emlékmű?
Egy kis csönd állt be, mintha nem lett volna felkészülve a kérdésre.
– Mint ahogy ön is mondta, nem sokat tud a művészről, azt szerettem volna, ha a művei beszélnek róla.
– Értem. Ön szerint mi teszi Makó Simont különlegessé más kevésbé ismert festőkhöz képest annyira, hogy szobrot érdemeljen meg?
– Értéket hozott létre.
-Tud arról, hogy kik támogatták a projekt létrejöttét?
– Kérdezze a polgármestert, aki a megrendelést adta. Segíthetek még valamiben?
– Miért kell ekkora kőtömb ahhoz, hogy képet faragjanak bele?
– Látom hölgyem, ön nem érti a művészetet, most pedig ha megbocsájt, fontos dolgom van. Hallotta mi történt.
Kinyomta a telefont. Jana még hallgatta a sípoló hangot és a jegyzetfüzetére pillantott, hogy lássa, mit is tudott meg. “Művészeti egyetem – tananyag”, “Művei beszélnek”, “Támogatók”.
– Nem sok, de ez is valami – gondolta.
Este nekilátott a cikk megírásának. Egy bögre forró teával és a laptopjával bebújt az ágyába és gépelni kezdett.
…A Carl Lutz rakparton járunk, az alattunk hömpölygő Duna látványa gondolkodóba ejt. Elmélázunk életünkön, körülményeinken, talán még a történelmünkön is.
– Te jó ég! Ez badarság! – Eszeveszetten nyomogatta a backspace billentyűt, míg ismét tiszta lapot kapott.
…“nem születtünk tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre”. Sokszor csábító semmivel sem foglalkozni, csak élvezni az életet, de amikor megjön az ember esze, vágyat érez arra, hogy hagyjon valamit maga után…
– Huhh, úgy hangzik, mint valami filozófiai értekezés. Mindig ilyen nehéz írni?
…Van, hogy sikerül lábnyomunkat a föld porába bevésni, van, hogy a feledés űz gúnyt velünk dacára annak a keserves munkának, melyet a hagyaték előkészítésének szenteltünk…
Sokáig fent volt aznap.
*
Azon a pénteken Jana volt a soros, hogy bezárja a kávézót. Sokáig bent maradt még miután kitette a zárva táblát és bezárta az ajtót. A székeket lefordítva felpakolta az asztalokra, felsöpört, majd felmosott, összeszámolta az aznapi bevételt, és elmosogatta a megmaradt edényeket. Sötét volt már, amikor kilépett az üzlet ajtaján, s hideg is, kissé megborzongott, vékony szövetkabátját összehúzta magán, majd elindult hazafelé. Alig tett meg pár lépést, megszólalt a telefonja. Egy hangos csipogó hang jelezte, hogy üzenetet kapott. Ki kellett vennie pár holmit, közük pénztárcáját is, mire hatalmas fekete táskájából előkotorta a telefont. Elhúzta ujját a képernyőn, de elhibázta a mozdulatot, s elejtette vele együtt a személyes tárgyait is, amiket még a kezében tartott. Lehajolt, hogy összeszedje holmiját, de ekkor egy hatalmasat taszítottak rá hátulról, amitől térdre esett.
– Héé… -kezdte – de támadója a földre szorította és ráült a hátára. Jana kétségbeesetten vonaglott a földön, próbált megfordulni, hogy lássa ki tört rá, de csak egy fényesen csillogó pengét látott, mely vészesen közeledett az arca felé.
Sikoltani próbált egyet, de a férfi a szájára tapasztotta gigantikus kezét.
– Fejezze be a nyomozást, ha jót akar magának – sziszegte a fülébe. – Hagyja a szobrot ott, ahol van – folytatta – ha továbbra is kutatni fog, egy ép foltot nem hagyok a csinos arcán.
Azzal taszított még egyet rajta és elszelelt…
(Folyt.köv)
https://attention.cafeblog.hu/2014/12/18/miert-eppen-mako-3-resz/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: