Egy hosszabb írásomat osztom most meg arról, aki mert tenni, amikor a legkönnyebb nem tenni.
Reggel nyolc óra volt, ilyenkor nyitott a kis vidéki hangulatú kávézó Budapest egyik külső kerületében. Nyugodt környék volt, reggelente sokan beugrottak egy-egy fedeles papírpohárban elvihető kávéért, vagy egy friss lekváros buciért, ilyenkor nagy volt a hajtás, gyorsan kellett kiszolgálni a mindig siető vevőket. Az üzlet kirakata előtt egy fehérre festett raklap helyezkedett el, amin két faléces asztalka állt két-két székkel. A bejárat másik oldalát egy halványlilára festett kosaras Csepel bicikli díszítette. A belső dekorációban megtalálható volt a mintás függöny, hozzá illő asztalterítők, és díszpárnák. Fa pultnál főzték a kávét és kínálták a mennyei ízű péksüteményeket. Jana egy éve dolgozott itt, miután félretette újságírói terveit. Bár végzettsége lehetővé tenné, hogy újságíróként helyezkedjen el, jelentkezését újra és újra elutasították. Végül úgy döntött, hogy valami munka mégiscsak kell neki, amíg föl nem veszik valahová, s azóta is itt ragadt. Szerette ezt a helyet, összebarátkozott kolléganőjével, Beával, és főnökével Icával, aki a negyven évéből akár tízet is letagadhatna, annyira energikus és vonzó személy. Beával, a rövid, szőke hajú beszédes lánnyal könnyen szót értett, bár sok mindenben különböztek. Dús hosszú barna haja volt enyhe vöröses árnyalattal, melyet gyakran kiengedve hordott, magasnak éppen nem mondhatta magát, de hát nőknél ez nem hátrány.
*
Jana mentaszínű csipkés felsőt és egy fehér virágos szoknyát vett föl fekete szandállal. Már amikor meglátta az ismerős kerítést, a hatalmas, gyönyörű virágokkal beültetett kertet, eszébe jutottak gyermekkori emlékei. Mennyit játszott ő ebben a csodás kertben, hányszor tapostak le figyelmetlenségből egy-egy éppen nyíló virágot, s hányszor rúgták át a labdát a morcos szomszéd néni kertjébe. Amikor a régi szép emlékekre gondolt, mindig vidám lett tőle. Becsöngetett és hamar meg is látta Idát, a nagyanyját. Egy hosszú világoskék virágos ruha volt rajta, no meg a köténye, melyet oly ritkán vett le magáról, hiszen legtöbb idejét a konyhában töltötte. A kertben gyümölcsöző fákról leszedett barackból lekvárt és süteményt készített, nála mindig lehetett valami édességet találni. Ida beengedte Janát, megölelték egymást, s ő percekig csak a fiatal lányt nézte.
– Milyen nagyra nőttél! Olyan régen jártál már errefelé.
– Igen nagyi, sajnálom, de örülök, hogy most itt lehetek.
– Menjünk be, nagyapád már vár téged.
– Ismeretlen tettesek kirabolták a Szépművészeti Múzeumot. Az elkövetők feltehetően többen voltak, mert több nagy értékű festményt vittek el. A múzeum igazgatója nem nyilatkozott,de…
Ervin, Jana nagyapja a nappaliban egy hatalmas bőrfotelben ült, amikor beléptek, és éppen rejtvényt fejtett, miközben a háttérben a Híradó ment. Mikor meglátta a lányt arca rögtön felderült, kikapcsolta a televíziót és megölelte őt.
– Már vártunk, Ida a kedvencedet sütötte, meggyes rétest, én pedig már alig várom, hogy megmutassam az új konyhakertemet.
– Várj Ervin, előbb hadd üljön le – szólt közbe Ida – hisz éppen hogy megérkezett.
Jana helyet foglalt Ervinnel szemben a háromszemélyes vajszínű kanapén, és körbenézett a helységben. Nem sokat változott, még mindig ugyanott volt a hatalmas plafonig érő könyvespolc tele irodalommal, a vitrines szekrénysor azokkal az állatos porcelánokkal, amiket kiskorában annyira szeretett. Az állólámpa a fotel mellett még mindig kellemes fényt árasztott, s a dohányzóasztal a kanapé előtt még mindig tele volt újságokkal. Miközben a szobát szemlélte Ida behozta egy ezüst színű tálcán a frissen sült rétest, mellette kis tányérokkal, villákkal és piros kockás szalvétával. Ervin arrébb tolta az újsághalmot és helyet készített a tálcának. Ida felvágta az ínycsiklandó illatot árasztó süteményt, s mindenkinek adott belőle egy szelettel. Leült Jana mellé és így szólt:
– Hogy vagy mostanában? Van munkahelyed?
– Köszönöm, jól vagyok, egy hangulatos kávézóban dolgozom.
-Azt hittem, hogy újságíró vagy – lepődött meg Ervin. – Hogyhogy nem írsz?
– Úgy látszik, most egyik lapnál sem keresnek újságírót. Én sok helyre beadtam a jelentkezésemet, de sajnos nem hívtak vissza.
– Akkor nem tudják mit hagynak ki.
Ervin nem örült, hogy Jana nem tud elhelyezkedni a szakmájában, hiszen tehetségesnek tartotta, s ennek hangot is adott, de Ida gyorsan témát váltott.
– Mikor jössz el vidékre a nyaralónkba? Már mióta megvan és nem is láttad még.
– Remélem minél hamarabb alkalmam lesz rá, hogy elmenjek. Hol van ?
– Nagyon kellemes hely, Nógrád megyében egy kis községben. Hatalmas kert tartozik a házhoz és nagyapád már szinte az egészet beültette.
– Nem kétlem – mosolygott Jana Ervinre, mert tudta mennyire szeret a kertben tevékenykedni.
– Bármikor lemehetsz oda, csak szólj nekünk.
– Köszönöm szépen, nagyon kedves tőletek.
Mikor elfogyasztották rétesüket, Ervin felállt és kikísérte Janát, hogy megmutassa neki büszkeségét. Ida a tányérokat mosogatta, de a konyhaablakból pont rálátott a kertre, ahol Ervin lelkesen magyarázta Janának a kertészkedés legfontosabb tudnivalóit.
Időközben Ida is csatlakozott hozzájuk és a kinti hintaágyba letelepedve még sokáig beszélgettek. Eszükbe jutottak a régi szép emlékek, melyek mindig felderítik őket.
Később Jana jókedvűen búcsúzott el nagyszüleitől, Ida pedig kezébe nyomta a már előre becsomagolt réteseket, hogy legyen mit hazavinnie.
– Ó igazán nem kellett volna – lelkendezett Jana.
– Neked sütöttem, a tiéd.
– Köszönöm szépen – megölelte Idát, majd elindult hazafelé.
*
– Nézd Jana! – mutatott Bea egy jól öltözött fiatalemberre, aki gyakran járt a kis kávézóba. Minden alkalommal, amikor tiszteletét tette, reggel érkezett és egy fekete kávét rendelt cukor nélkül, melyet a pulthoz közel lévő asztalnál ülve fogyasztott el, közben le sem véve a szemét Janáról. Bea otthagyta a kiszolgáló pultot, kivette Jana kezéből a rongyot és a kis tálcát, majd a pénztárhoz tessékelte. Elindult leszedni az asztalokat, de fél szemmel végig követte az eseményeket.
A férfi szokásához híven egy fekete kávét kért. Míg Jana a kávét főzte, végig ott állt és figyelemmel kísérte a műveletet. A nő – szerény természeténél fogva – kissé zavarba jött a nagy érdeklődéstől, ezért nem nézett a szemébe, amikor átnyújtotta neki a gőzölgő italt.
– Parancsoljon.
– Köszönöm – válaszolt a férfi. – Nagyon csinos ma – folytatta. Rámosolygott és leült az asztalhoz.
Jana kissé elpirult, de örült a bóknak. A pultot törölgette egy ronggyal, s közben szemügyre vette a férfit. Vörösesbarna rövid haja volt, amin látszott, hogy nem a fésű rendezi el, hanem zselébe mártott ügyes ujjak. A tinédzseres frizuráját ellensúlyozta az elegáns fekete zakó, a fekete ing és a drága karóra. Nem volt túlzottan magas, megjelenése mégis biztonságot sugárzott magából. A kávét lassan kortyolgatta, s közben úgy tűnt, mintha valamin nagyon vívódna magában. Mikor kiitta az utolsó cseppet is az apró fehér csészéből, ismét a pulthoz lépett.
– Adhatok még valamit? – kérdezte Jana előzékenyen.
– Igazából – kezdte Alex, nagy levegőt vett, majd folytatta – meghívhatom valahová? Szeretném önt megismerni.
– Hogy engem? – hökkent meg Jana. – Azt hiszem… – itt egy ki szünetet tartott – semmi akadálya.
– Nagyszerű. – arca rögtön felderült, meg is beszéltek egy időpontot a hétvégére egy közeli cukrászdába.
*
Miután egy negyed órát eltöltött Jana a ruháit válogatva, párosítva, vizsgálgatva, végül a fényes anyagú bordó és sötét rózsaszín hagymaszoknyája mellett döntött, melyet egy halvány trikóval, és a szoknyához illő bordó rövid ujjú boleróval vett föl. Fogalma sem volt, mit kellene viselne, de ezt az összeállítást mindig szívesen alkalmazta, a hozzá való magas sarkú cipővel. Egész nap alig bírt magával, nem is evett, a tükör előtt illegette magát ellenőrizve, hogy a frizurája, vagy sminkje rendben van-e. A sok föl-le szaladgálásból elege lett, és leroskadt a kis fehér huzatos kanapéra. – Miért vagyok ennyire ideges? – tépelődött. – Szinte nem is ismerem.
Egy belvárosi cukrászdába beszélték meg a találkozót a hetedik kerületben egy eldugott utcában. Jana örült neki, hogy nem egy forgalmas, nyüzsgő helyre mennek, mert így jobban oda tud majd figyelni a férfira. Aprócska étterem volt, amikor belépett, rögtön szembetalálta magát két hatalmas hűtőpulttal, amik telis-tele voltak finomabbnál finomabb édességekkel. Csodálattal nézte a cukros apróságokat, és magában érveket sorakoztatott fel egyik és másik sütemény mellett, hogy eldöntse, melyiket is válassza majd.
– Látom a legjobb helyre hívtalak. – szólalt meg egy hang mögötte.
Jana megpördült, annyira megijedt, de rögtön el is mosolyodott, amint meglátta Alexet. Alex, szokásához hűen a keze után nyúlt, amit megcsókolt.
– Gyere. – gyengéden a derekára tette a kezét és egy közeli asztalhoz kísérte a lányt.
– Mit kérsz? – kérdezte miután kihúzta székét, majd betolta a lány alatt
– Az epres sajttorta és a mogyoróvajas szelet között vacillálok. – mondta bizonytalanul.
– Akkor ezt megbeszéltük.
– Hozok mind a kettőből.
– Jajj nem kell. – legyintett Jana.
– Dehogynem, ne butáskodj. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és már ott sem volt.
Kisvártatva egy megrakott tálcával érkezett vissza az asztalhoz, a sütemények mellett kávéval.
– Remélem szereted a kávét. – kérdezte, mint aki nem tudja, hol is dolgozik Jana.
– Hogyne. – mosolyodott el a lány.
Kedélyes beszélgetést folytattak süteményeket csipegetve a délután további részében, szóba kerültek könyvek, filmek, hobbik és minden első randis téma, mégsem érezték feszélyezetten magukat. Élvezték egymás társaságát, s mikor az édességekkel végeztek sétáltak egyet a Deák téri parkban, amíg be nem sötétedett. A metrónál váltak el, Jana Pesten maradt, Alex pedig Buda fele tartott.
Este mikor Jana kibújt magassarkú cipőjéből a lábát dörzsölgetve elemezte a napját. Összességében jól érezte magát és úgy gondolta, hogy többet is szeretne tudni erről a délceg fiatalemberről.
*
Pár nappal később telefonhívást kapott egy hetilaptól, hogy írjon nekik cikket egy emlékműről, amit pár nap múlva avatnak. Nagyon meglepte a hirtelen felkérés, de csak Alexre tudott gondolni, hogy ő volt, aki ezt lehetővé tette. Megemlítette neki a találkozásukkor, hogy írni szeretne, de nem gondolta, hogy ennyire komolyan hangzott. Először kényelmetlenül érezte magát azért, mert fogalma sem volt arról, hogy ki is az a Makó Simon, akinek a tiszteletére emelik a szobrot. Mindenesetre örült a felkérésnek, el is fogadta azonnal, és miután lejárt a munkaideje, rákeresett a neten. Érdekes módon nem sok információt talált az illetőről, de ez nem vette el a kedvét.
Bement a újság székhelyére találkozni a lap tulajdonosával, és amikor a tízemeletes üvegablakos épület liftjénél várakozott, ismerős férfi lépett mellé. Alex volt az. A lány meglepődött, de rögtön le is szidta magát, hisz Alex mondta, hogy a médiánál dolgozik, csak azt felejtette el mondani, hogy pont ott és csakis ő lehetett, aki elintézte ezt a lehetőséget.
Alex nem volt meglepődve, amikor meglátta Janát.
– Szervusz – mosolyodott el és a keze után nyúlt.
– Szia – Jana szégyenlősen pislogott, de odanyújtotta kezét, amit Alex megcsókolt.
– Ő itt Róbert – mutatta be a férfit, aki szintén a liftre várakozott. Róbert halványan elmosolyodott
– Ő pedig Jana – fordult Róberthez. – Cikket ír a lapnak, ha nem tévedek. – Elővette legsármosabb mosolyát és Janára nézett.
– Á, szóval te voltál – mondta Jana, nem is tagadva, hogy sejtette. – Igazán nagyra értékelem amit tettél.
– Szóra sem érdemes, nem tettem semmit – még mindig mosolygott, ami kissé már zavarba ejtő volt.
A hatodik emeletig utaztak, ahol egy szürke szőnyeggel borított, irodákkal teli folyosóra érkeztek.
Alex balra mutatott és előre engedte a lányt. Jana Róberthez fordult.
– És te melyik részlegen vagy?
– Enyém a lap – mondta minden fennhéjázás nélkül.
– Oh – lepődött meg Jana. – Nagyon köszönöm, hogy írhatok egy cikket az újságjába.
– Meglátjuk mit alkot.
Alex kinyitotta az ajtót, és beléptek a szerkesztőségbe, egy ízlésesen berendezett szobába, ahol nyolc asztal állt, melyek fele a hatalmas üvegablak felé, a másik fele pedig az ajtó felé nézett. A munkatársak egy pillanatra felnéztek, amint meglátták a főnököt és az új látogatót, majd köszöntötték őket. Volt, aki éppen újságot olvasott, volt, aki az otthonról hozott mintás bögréjét szorongatva próbált felébredni, mások pedig a képernyőjükre szegezték tekintetüket.
– További szép napot – köszönt el Alex tőlük, majd a sarokban lévő asztalhoz sétált.
– Erre tessék – mutatott Róbert egy vastag, bőrhuzatos ajtóra. Megálltak előtte, majd Róbert kitárta a kulcsra zárt ajtót.
A főnöki iroda nem meglepően még a szerkesztőségnél is elegánsabban nézett ki. Egy fekete bőrkanapé állt a szoba közepén, mellette két hozzá illő fotellel. A szemközti falnál hosszú könyvespolc szegélyezte a falat telis tele könyvekkel. Talált közöttük klasszikusokat, Jókait, Radnótit és pár számára ismeretlen könyvet. Elie Wiesel Az éjszaka című könyvét tanulmányozta, amikor Róbert kizökkentette.
– Foglaljon helyet.
Jana lehuppant a fotelbe, Róbert pedig a gigantikus, fafaragással díszített íróasztalnál foglalt helyet. Ez volt az egyetlen régi bútor az irodában. Egy összecsukott MacBook feküdt rajta és egy képkeret.
– 21-én lesz a műemlék avatása a Jászai Mari téren. Menjen el, hallgassa meg és írjon róla. Fél oldalt kap.
– Kik lesznek ott?
– A polgármester, a szobrász, a művész unokája, és az éppen arra tévedő unatkozó nyugdíjasok.
– Szóval nem számítanak sok emberre?
– Tudja maga egyáltalán ki ez a festő?
– Öö khm – lázasan kutatott agyában valami épkézláb válaszért aközött a kevéske információ között, amit a wikin olvasott.
– Na látja.
– De akkor miért kell neki szobrot állítani, ha az emberek nem is tudják ki ő?
– Miért változtatják meg az utcák nevét? Miért építenek annyi futballpályát? Ne ezzel foglalkozzon, csak írja meg a cikket.
– Értem – válaszolt bizonytalanul.
– Van még kérdése?
– Nincs.
– Akkor jöjjön, írja ezt alá, a megbízása – nyújtott felé egy lapot Róbert.
(Folyt köv.)
Következő rész: https://attention.cafeblog.hu/2014/12/17/miert-eppen-mako-2-resz/
