Meet at the airport
Reptéren
Együtt vagyunk mi, otthoniak, együtt várjuk őt, kit hosszú időre elvettek tőlünk. Mikor megérkezünk már látom a gépe nevét a táblán feltüntetve, tehát mindjárt megérkezik. A kijelzőn kigyúl a zöld lámpa, s mi megnyugszunk, hogy a gépe épségben leszállt, és már csak percek kérdése, hogy meglássuk amint újra hazai földet tapos eltévedt lába.
Saját izgalmunkat egy kis csevegéssel, s poénkodással leplezzük, miközben mindenkinek az jár a fejében, vajon mikor látjuk meg őt. Vajon hogy néz most ki? Meggyötörten, fásultan, reményvesztetten? Vagy ez az egész a külsején nyomot sem hagyott? Fel fogom egyáltalán ismerni? Ekkor a sok kicsi fekete lapocska eszeveszett pörgésbe kezd, majd újabb járatok kiírása után megállapodik egy helyen. A római gép ezúttal az oszlop tetejére kerül, miből azonnal tudom, hogy nemsokára ideérnek az utasok. Fel is kerekedünk, s közelebb megyünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz, ahonnan utasok százai nyernek bebocsájtást a csodás Budapestre nap mint nap. Még így is megtartjuk a távolságot, de most már szemben állunk az ajtóval. Egyre többen gyűlnek e hely köré, névtáblákat szorongatva, vörös rózsát rejtegetve, türelmetlenül állva a kijárat előtt. Az utasok jönnek is, családok kis gyerekkel, idős párok, fiatal lányok, kalandvágyó férfiak. De ő még nincs itt. Egyenruhába öltözött pilóták haladnak végig büszkén, méltóság teljesen az elkerített folyosón, s mi önkéntelenül is utánuk nézünk, követjük őket szemünkkel. Néhányan már megtalálták a rájuk várakozókat, heves csókok csattannak el, erős emberek kezet ráznak, barátok ölelkeznek. Ő sem várakoztat meg minket, egyszer csak kilép egy hosszú hullámos barna hajú nő. Amint meglát arca felderül, mi pedig megkönnyebbülten sóhajtunk föl, tudjuk most már vége, ezután minden rendbe jön.
